Részlet „A Gonosz génje” regénytrilógia I. részéből

Prológus

Etiópia, Ogaden tartomány, Harar, 1978. január 28.

 A sikeres fiatal diplomatának fel kellett cserélnie Szajnára néző irodáját és a szomszédos Latin negyedben lévő, korszerűen berendezett legénylakását egy albérletre. A szegényesen bútorozott szobát, ahol öntöttvas falikút helyettesítette párizsi fürdőszobája kényelmét az ostromlott Harar óvárosában egy idős amhara házaspártól bérelte. Hagyományos vendégszeretettel fogadták a jól megtermett európai fiatalembert, a szovjet katonai tanácsadók tolmácsát, aki a városparancsnokság ajánlására keresett szállást náluk.
Gregorij Tabakov a szíriai Tartuszban lévő szovjet támasz-pontról egy katonai szállítógépen érkezett Hararba. Igazolványában olvasható neve, egyike volt az álcázott küldetéseken használt álneveknek.
Etiópiai kiruccanásáról nem tájékoztathatta családját. El kellett vágnia minden szálat ami Párizshoz kötötte, ahol még a névjegyén „kulturális tanácsadó” beosztás szerepelt. Valójában a GRU párizsi rezidense volt. Új küldetése felért egy büntetéssel, pedig nem szolgált rá.
A moszkvai vezetés ezzel keveset sem törődött. Ők úgy gondolták, elég egyet csettinteni, és a tehetséges nyelvész elkezd folyékonyan beszélni egy számára ismeretlen nyelven. A csettintés november negyedikén védett telefonvonalon érkezett. Tíz napot adtak Gregorijnak, hogy párizsi irodáját átadja és felkészüljön afrikai útjára.
Először örült, hogy a telet Afrika „szarván” az Egyenlítőhöz közel töltheti. Miután tájékozódott küldetése helyszínéről, lelohadt a lelkesedése. 1885 méter magasan lesz a tengerszinttől, és pulóverét is magán hagyhatja a bőrdzsekije alatt.
Egy vékonyka angol-amhara szótárat a Sorbonne könyvtárá-ból „kölcsönzött ki”, szégyenszemre az inge alá csúsztatva.
Harart, 40 000 etióp, 11 000 kubai katona, és ezerötszáz szovjet „tanácsadó” védte erős tüzérséggel, páncélosokkal felszerelve. A soknyelvű védők közötti kapcsolattartáshoz kevés megbízható tolmácsuk volt a szovjeteknek. Ezért vezényelték Gregorijt Etiópiába. Jól beszélte a kubai „önkéntesek” nyelvét a spanyolt, és arab nyelvtudása alapul szolgált az afrikai törzsi nyelvekhez. Az már csak hab volt a tortán, hogy Etiópia iskolázott rétege tűrhetően beszélte az angolt.
Gregorij másfél hónap alatt elsajátította az amhara nyelvet, amit a városlakók többsége használt. Ez nem volt elhanyagolható kérdés egy olyan országban, ahol több mint hetven különböző törzsi nyelven beszéltek. Etiópiában a legnagyobb lélekszámú nemzetség az amhara, ezért az ő nyelvük vált hivatalos nyelvvé.
Gregorij gyakran ellátogatott a nyüzsgő piacra, ahol igazi bábeli hangzavarral találkozhatott. Nyitott fülekkel vegyült el az embertömegben. Kihasználta az étkezdék, kávézók adta ismerkedési lehetőségeket, és információmorzsákat gyűjtött.

Szombatestéit egy óvárosi kávéházban szerette eltölteni, ami közel esett szállásához és Arthur Rimbaud házához is. Az emlékhelyet kőtáblára vésett felirat jelezte francia és amhara nyelven. Rimbaud, miután felhagyott a költészettel, Hararban töltött néhány évet kávéval és fegyverrel kereskedve.
A kávéházat Ahmed, egy öreg muszlim működtette családi vállalkozásban. Fiai főzték a többféle kávét és teát. Kínáltak hozzá édességeket is. A kávézóban lehetett cigarettázni és többen hódoltak a vízipipa nyújtotta élvezetnek. Gregorij nem dohányzott, viszont szeretett sakkozni. Ezen a helyen legtöbbször talált partnert a játékhoz.
Ahmed kávézójától egy kőhajításnyira járt, amikor egy balra eső sikátorból indulatos angol szavakat és tompa nyögéseket hallott. Úgy sejtette, éppen egy külföldit rabolnak ki, ami nem volt jellemző az óváros esti életére. A különböző vallású lakosok a vendégnek kijáró tisztelettel fogadták a külföldieket. Az ostrom alatt békében éltek egymással és az idegenekkel is.
Gregorij befordult a szűk utcába. A kanyar után a sikátor kiszélesedett. Az egyik ház bejárata előtt látta meg a négy helybéli fiatalembert, akik közrefogtak egy vékony szőke férfit.
A sikátorban nem volt közvilágítás. A ház kapuja felett törött burájú villanykörte adott gyenge fényt. A támadóknál egy fejjel magasabb áldozatot ketten szorították a falhoz. Egyikük görbe tőrt tartott a nyakához. A másik kettő felváltva öklözte, akár egy homokzsákot az edzőteremben. A férfi térdei megroggyantak, az ájulás határán lehetett. Orra vére több helyen beszínezte világoskék ingét.
Ahogy észrevették a sötétből kilépő nagydarab jövevényt, mindannyian felé fordultak.
– Go, let’s go! Fast away! This is not your business! – fröcsögte az egyik huszonéves hangadó a tőrével hadonászva.
– Mit vétett ellenetek ez a vézna külföldi? – kérdezte Gregorij nyugodt hangon angolul. Kisterpeszben állt meg. Bal kezét övcsatján lévő bronz kígyófejre tette. Százhúsz kilót nyomott a mérlegen, és százkilencvenes magasságával árnyékot vetett a fal mellett állókra. Láthatóan zavarba hozta őket.
– Ez egy amerikai kutya, a CIA ügynöke. Ezek pénzelik a lázadókat és Szomália hadseregét, akik a testvéreinket gyilkolják – hadarta a négytagú banda szóvivője, aki térdig érő barna kaftánt hordott. A többiek, kopott, sötét öltönyt viseltek és muszlim fejfedőt.
– Akkor miért nem viszitek biztonságos helyre? Például a városparancsnokságra, ahol hasznos információkat szedhetnének ki belőle? És miért volt olyan sürgős, megszabadítani karórájától?
Az áldozat lebarnult bal csuklóján világos csík látszott.
– Fiúk, ti nem Harar városán akartok segíteni. Piti kis rablók vagytok, akiknek Mohamed törvénye szerint le kellene csapni a kezét – mondta Gregorij.
A banditák legnagyobb meglepetésére amhara nyelven szólt hozzájuk. A tőrrel fenyegetőző fiatalember egy pillanatra leblokkolt. A fal mellett álló dús szakállú férfi – ő lehetett négyük közül a legidősebb, talán harmincéves – lassan leguggolt.
Az idegen zakója a fal tövében hevert. A szakállas nem vette le szemét a jövevényről. Közben jobb kezével áldozatuk zakózsebéből kilógó pisztolymarkolatot kereste.
Gregorij észrevette miben mesterkedik, de figyelmét a késesre összpontosította. Széles derékszíját vaskos bronz négyzetek díszítették. Harminc centis szakaszt acélsodrony fogott össze, aminek kígyófejben végződő fogantyúját az övcsat tartotta. Gregorij lerántotta derekáról a súlyos övdíszt, és ugyanazzal a lendülettel – mint egy királykobra – lecsapott vele a tőrt szorongató halántékára. Mielőtt a támadó a falat súrolva összeesett, fegyverét is kiverte a kezéből. 
A következő másodpercben balra mozdult, és a falhoz rúgta a szakállas férfi pisztolyt szorongató kezét. A fegyver az utcakőre esett. A férfi hangosan felordított. Törött csuklóját fogva nyüszítve futásnak eredt.
Gregorij csípőből fordult vissza, és könyökével a harmadik támadó homlokát találta el. A vékony fiú jobbra állt tőle, éppen a zsebkését nyitotta ki. Az ütéstől hangtalanul elterült a kövezeten.
Közben a szőke idegen is összeszedte magát. Hosszú karjával elkapta negyedik támadóját, aki néhány másodperce még boksz-edzést tartott a hasán. Maga felé rántotta, és belefejelt az arcába. Térdével a heréit rendezte el, majd egy felütéssel az állára célzott. A fiatal férfi törött állkapoccsal, eszméletlenül esett össze.
Az idegen visszavette óráját és pénzét is a barátságtalan fiatalember nadrágzsebéből.
Gregorij felemelte a 7,65-ös Walther PPK pisztolyt és a világosszürke kordbársony zakót a kövezetről. Ránézett a fegyverre, kereste a sorozatszámát. Csak lecsiszolt helyét találta. Kihúzta a tárat, hátrahúzta a szánszerkezetet. A tár tele volt, de a fegyver nem volt csőre töltve. Visszatolta a tárat, majd átadta tulajdonosának a zakóval együtt, és bemutatkozott.
– Gregorij Tabakov, a szovjet tanácsadók tolmácsa.
– James O’Brien, Egyesült Királyság – válaszolt az idegen.
– Ó! Mint a híres 007-es ügynök? Szóval mégis európai lennél? Első pillantásra írnek néztelek az Egyesült Államokból.
A tolmács az orra alatt somolygott, aztán témát váltott.
– Tudomásom szerint, nálatok elég szigorúan szabályozzák a fegyverviselést, hacsak nem vagy az MI-6 ügynöke – és felhúzott szemöldökkel nézett a férfira, aki rendbe szedte ruházatát és helyére tette pisztolyát. Ezalatt Gregorij is visszacsíptette derekára a veszélyes övdíszt.
O’Brien, megköszönte a segítséget, de elengedte a füle mellett az orosz megjegyzését.
– Lenne kedved sétálni? A közelben van egy kellemes kávézó – vetette fel Gregorij.
– Ahmed kávéházára gondolsz? A szállásadóm ajánlotta, és éppen oda igyekeztem. Ezek a forrófejű fiatalok mindenkit CIA-ügynöknek néznek akinek rövid a haja, öltönyt visel és angolul beszél – mondta O’Brien. A saroknál lelassított, és benézett az utcába. Óvatossága felesleges volt, egy teremtett lélek sem járt arra. Néhány perc alatt odaértek a kávéházhoz, és helyet foglaltak egy sarokasztalnál, ahonnan szemmel tarthatták a bejáratot.
Teát rendeltek és sózott pisztáciát.
– Szimpla rablásnak indult, amit elég trükkösen csináltak – kezdte a beszélgetést O’Brien. – A szakállas állított meg. Tüzet kért. Éreztem, valami nem stimmel, de ezek meglepően gyorsak és rafináltak voltak. A fölöttünk lévő áthidalóról vastag függönyt dobtak rám. Későn vettem észre, már nem tudtam elugrani alóla. Próbáltam lerázni magamról, közben leütöttek. Akkor gerjedtek be, amikor észrevették a pisztolyt a belső zsebemben. Lehet, hogy meg is öltek volna, bár ebben nem vagyok biztos.
– Én igen – mondta Gregorij.
– Miből gondolod?
– A főnököm tegnapelőtt érkezett Damaszkuszból, és nagyon dühös volt. Keresztbe tett neki egy Sheldon Brown nevű CIA ügynök. Belekíváncsiskodtam a róla gyűjtött anyagba... – kezdett magyarázatába Gregorij.
Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta.
− A dossziéban fotókat is találtam. Meghökkentően hasonlítasz a fickóra.
James − vagyis Sheldon − elismerő pillantást vetett megmentőjére, és figyelmesen hallgatta tovább.
– Ezek a suttyók helyi drogdílerek. A késest már láttam a piacon. A főnököm egyik bizalmasával üzletelt. Gondolom, lefizették őket. Azért nem öltek meg azonnal, mert az irataid akarták megszerezni. Ha jól hallottam, számokról kérdeztek. Van széf a szállásodon?
– Van. És valóban tartok néhány fontos iratot, de nem a fali széfben. Basszus, Gregorij… ez durva volt. Ezek szerint, te rólam sokkal többet tudsz mint én rólad – mondta Sheldon, aztán csendben maradt, amíg az idős tulajdonos eléjük tette a gőzölgő mentateát és a rágcsálnivalót. – Azt rögtön láttam, hogy a kosárlabdán kívül más sportokban is jártas vagy – váltott témát az amerikai.
– Való igaz, nemcsak kosaraztam. Tizennégy évesen kezdtem gyakorolni a szambót.
– Ez a „szambó” valamilyen orosz specialitás?
– Mondhatjuk úgy is. A szambó többféle önvédelmi és táma-dófogást ötvöz. Többségüket az ázsiai küzdősportokból.
– Jól láttam, bal kézzel csaptad le a késes nagyszájút? – kér-dezte Sheldon.
– Te is jó megfigyelő vagy. A helyzet az, hogy kétkezes vagyok.
– Ó, akkor te lennél a küzdősportok Leonardója? – évődött az amerikai. – Mindenesetre nem szeretném összeakasztani veled a bajszom egy sikátorban – váltott komolyra. – Ráadásul, most már én is tudom, nem azonos térfélen focizunk. Mondd csak, mi vett rá, hogy megmentsél?
– Úgy gondolom, nem lehetek cinkos egy bérgyilkosságban – válaszolta Gregorij nyíltan Sheldon szemébe nézve.
– És mi lesz, ha a fiúk beszámolójából rájönnek, te hiúsítottad meg az akciót? Már a spéci övedről is felismerhetnek − figyelmeztette az amerikai. – Mit gondolsz? Nem vesznek elő amiatt, hogy elrontottad a főnököd játékát?
– Nem tudnak egyik napról a másikra helyettesíteni. Hat fontos idegen nyelvet beszélek közel anyanyelvi szinten. Ezekhez még nem adtam hozzá a magyart, a jiddist és az amharát.
Legrosszabb esetben áthelyeznek egy másik országba.
– Hát, mindenesetre köszönöm. Az adósod vagyok – mondta Sheldon Brown. Megmentőjére nézett, és megszorította a kezét.
– Amúgy, a nevem Sheldon Brown, a CIA specialistája – tette hozzá. Önkéntelenül mosolyra húzta száját, amit rögtön meg is bánt. Berepedt szájszeglete eszébe juttatta az elszenvedett verést.
– Engem hívhatsz Gregnek – mondta Gregorij, és még hozzá-tette: – Ha kérhetném, vegyük úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. Az inzultust a sikátorban már elfelejtettem.
– Milyen beszélgetésre gondolsz? – kérdezte a szőke férfi meglepődve, kifejezéstelen pókerarccal.
Megitták teájukat, az amerikai fizetett, és elindultak szállásuk felé. Az esti utca néptelen volt. A sikátor bejáratánál elköszöntek egymástól. Sheldon benyúlt a hóna alá, elővette pisztolyát, csőre töltött, és becsúsztatta zakója külső zsebébe.

A regényemben leggyakrabban szereplő hárombetűs szervezet a GRU, aminek ismertsége jóval csekélyebb a KGB, vagy CIA ismertségénél.
A szovjet katonai hírszerzés és elhárítás, oroszul: Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije rövidítése a GRU. Ez az államvédelmi szervezet közvetlenül a hadsereg legfelsőbb parancsnoksága alá tartozik. Elnevezése a „peresztrojka” idején, majd a Szovjetunió megszűnése után sem változott.

Első rész

A Gonosz lépéselőnyben

Koponyánk a fal, agyunk a küzdőtér.
Benne harcol a Jó és a Gonosz.
Rajtunk múlik, mikor,
melyiket engedjük
győzni.

Munkács, 1988. június 18., szombat

 A Melnyik család kertes családi házban lakott Munkácson, közel a Latorca folyóhoz. A nappaliban volt megterítve. A nyolcszemélyes tölgyfa asztalon hat teríték sorakozott. Ezen a szombaton a fiatalabb fiú, Alex sikeres érettségijét ünnepelték.
Sándor, a családfő megvárta, hogy felesége, Éva is helyet foglaljon az asztalnál, majd felállt, és elkezdte köszöntőbeszédét. Nyársat nyelt tanáros modora kezdett felengedni a kiváló házi bortól, amit polenai szénsavas forrásvízzel kevert.
– Alex! Mindannyian örülünk kiváló tanulmányi eredményednek, amivel megalapoztad esélyed, hogy bejussál az általad választott egyetemre... Kedveseim! Olyan érzés fogott el, mint amikor én álltam az egyetemi felvételi előtt. Bevallom, akkor én kicsit bepánikoltam. Felesleges volt. Neked is sikerülni fog, Alex! – mondta biztatóan. Lélegzetvételnyi szünetet tartott, és kisebbik fia felé emelte poharát.
– Egészségünkre! És a sikeres egyetemi felvételidre! L’hájim! – Sándor a köszöntőt jiddisül fejezte be, édesanyja, Sára kedvéért, aki vele szemben ült az asztal másik végén.
Alex lassan felemelkedett a székről. Egészen meghatódott, hogy apja a várt hosszú prédikáció helyett beérte néhány mondattal.
– Köszönöm Apu. És köszönet mindenkinek, hiszen mindig magam mögött éreztem az egész család támogatását. L’hájim!
Körbekoccintottak. Közben a ház asszonya is felállt, és kezdte kimerni az aranyló húslevest az asztal közepére helyezett nagy levesestálból. A libahúsból készült leves felszínén sárgás zsír-cseppek úszkáltak. A grízgaluskák, a zöldségek és a húsdarabok külön tálakon várakoztak.
Második fogásnak fokhagymával tűzdelt, egyben sütött borjúbélszín következett krumplipürével, párolt zöldségekkel és dinsztelt savanyú káposztával. Közben elfogyott a polenai víz.
– Viktor! Kérlek, hozz be vizet! Egy fonott demizsonban találod a Szaratovban – szólt Éva az idősebb fiának.
– Majd megyek én, és hozok bort is – vállalkozott a családfő féltestvére, Georgij. Feltöltött két üvegkancsót borral és polenával. Az ebédlőasztalhoz visszatérve töltögetni kezdte az üres poharakat, majd visszaült Alex mellé.
Alex biológia-kémia szakon érettségizett színjelesre. Több egyetem között választhatott. Édesanyja azt szerette volna, ha Kijevben vagy még közelebb, Ungváron folytatná a tanulást. A bátyja, Viktor és Georgij Moszkvát javasolták, amivel édesapjuk is egyetértett.
Mind meglepődtek, amikor megnevezte azt a Néva-parti egyetemet ahová elküldte jelentkezési lapját.
Mivel újabban a genetika érdekelte legjobban, a biokémia szakot választotta. Ezt tanulhatta volna Moszkvában is, viszont Leningrád olyan szép város. Nem beszélve az Ermitázsról, ahol először nagyszüleikkel jártak. Ez a gyerekkori élmény befolyásolta döntését. Alexet kiskorától vonzották a régi tárgyak, amikkel korán megismerkedett Márton nagyapja régiségüzletében. Szere-tett rajzolni, és vonzották a különböző korok képzőművészeti alkotásai, amikből az Ermitázsnak hatalmas gyűjteménye van. És vonzotta más is, amiről mélyen hallgatott.
– Örülök, amiért nem akartál lebeszélni Leningrádról, annak ellenére, hogy Moszkvát javasoltad – mondta Alex halkan, Georgijhoz fordulva.
– Leningrádban is kiváló az Állami Egyetem. Gondolom, a város szépségei vonzanak oda – válaszolta nagybátyja cinkos mosollyal, amit Alex nem tudott mire vélni, de nem foglalkozott vele. Ránézett Sára nagymamára. Látta rajta, elemében érzi magát. Napok óta izgatottan készült a családi összejövetelre. Próbálta azt a látszatot kelteni, mintha az ő kiváló érettségije miatt lenne ilyen feldobott. Valójában a kisebbik fiával, Georgijjal való találkozás hozta lázba. Több mint egy éve látta utoljára. Csak nagyritkán beszéltek telefonon.
– Gyurikám! Mixelnél még egy kis fröccsöt? Legyen benne több víz! Kicsit megszédültem! – vonta magára a figyelmet Sára. Az utóbbi évben kezdte Gyurinak szólítani Georgijt, aki második házasságában született. Tizenkét évvel volt fiatalabb Sándornál. Georgij hordozta a legtöbb titkot a családban. Mindig nagy volt az aggodalom, amikor elköszönt egy-egy hosszabb kiküldetése előtt. De olyan erős pozitív kisugárzása volt, hogy elhitette mindenkivel: karcolás nélkül, épségben hazajön a pokolból is. Mégis, azon a szombaton Alex elhessegetett egy sötét gondolatot Georgijjal kapcsolatban. Hónapokkal később jutott eszébe, előre megérezte, nagybátyja bajba kerül. Nagyon nagy bajba.
– Figyelj öcskös! – szólt Georgij Alexhez. − Ha megettük a réteseket, lesz egy kis meglepetésem a számodra. Látom rajtad, mehetnéked van, de most higgadj le. Gondolj arra, nincs minden héten ilyen alkalom, és én sem vagyok sűrűn itthon. Okés?
– Oké, zsoké – válaszolta Alex, de az arcára volt írva, hogy máshol szeretne lenni.
Georgij jól tudott olvasni az emberek tekintetéből, ezért még hozzátette: – Nem fogod megbánni.
Alex a barátnője miatt volt besózva. Szeretett volna Beregi Annával találkozni kora délután. Méghozzá titokban, mert a szülei nem kedvelték a lányt. Túlságosan önmutogatónak tartották a többi „rendes” lányhoz képest. Ebben volt is igazság, mert Anna festőművésznek készült, és extravagáns öltözködésével, mindig más hajviseletével sokszor megbotránkoztatta környezetét. Alexnek így is tetszett, és szerelmes volt a lányba. 
– Kérsz még rétest Alex? Maradt még a konyhában is – szólt édesanyja, de a fiú teli szájjal nemet intett a fejével.
Gondolatban a Kárpátok lankáin felfedezett paradicsomi helyre repült, ahol éppen a „bűnbeesésre” tettek kísérletet. A nap forrón sütött le rájuk. A vízhatlan katonai pelerinen hamarosan izzadságban fürödtek. Az ölelkezést hirtelen Anna szakította félbe. „Kedvesem, gumi nélkül most nem lehet!” És gumi csak a bicikli kerekein volt.
Fél éve sikerült egy egész napot kettesben tölteniük Ungváron. Alex legjobb barátja adott kulcsot unokanővére garzonlakásához. Az volt az első alkalom, hogy vágyaik beteljesültek.
Viktor leejtette villáját az asztal alá. Alex önkéntelenül lehajolt érte. Fejük összekoccant. Visszazökkent a családi körbe, ahol láthatóan mindenki jól érezte magát.

Végre eljött az asztalbontás ideje. Viktor intett öccsének, hogy kövesse. A konyhából a hátsókertre nyíló ajtón mentek ki a fészer felé. Kertjük túloldalán a Latorca folydogált. Alacsony töltés határolta, amin lovas kocsival is lehetett közlekedni. Erre az útra nyílt a hátsó kapu. Nyáron, sekély volt a vízállás. Több szakaszán úgy gázolhattak át rajta, hogy rövidnadrágjuk száraz maradt. Ragyogó napsütés volt, enyhe szellő fodrozta a Latorca szürkészöld vizét. Alex arra gondolt, a vízparton várja valami meglepetés, és ebben nem is tévedett.
Georgij kitolta féltett motorját a fészerből, apjuk homokszínű Zsigulija mellől. A kéthengeres Zündapp 750-es oldalkocsival volt felszerelve. Barnássárga lakkozása és a krómozott fémrészek újszerűen csillogtak a napon, pedig a Szovjetunió megtámadásának évében készült.
Váratlanul csatlakozott hozzájuk Sztyepan Martenko. Alex osztálytársa és legjobb barátja, akit családi és haveri körben Pityesznek hívtak. Nagyapja nevezte el így kiskorában, mert könnyen elpityeredett, ha szigorúbban rászóltak. Orosz nagyszülei egyetemi tanárok voltak, jól beszéltek magyarul is. Ők nevelték unokájukat tízéves korától a szülők tragikus balesete után. Sztyepka, szemüveges, csapott vállú, kövérkés srác volt. Sokszor kellett megvédeni valamelyik Melnyik fiúnak, akik ezért nem vártak mást, csak őszinte barátságot. Osztálytársaik nehezen viselték el, hogy ez a „taknyos orrú puhány” mindenkinél jobb volt a reáltantárgyakból. A matek és a számítástechnika érdekelte legjobban. Állította: minden létező dolog leírható a matematika nyelvén, és a jövőnk szövetét számítógépeken szövik. Ez Munkácson sokak számára túlságosan újító gondolkodásnak számított, ahol a környék üzleteiben többnyire még abakusszal számoltak. Alex ránézett barátjára, aki szokásától eltérően kihúzta magát, és teli szájjal vigyorgott, miközben meggyes rétest majszolt. Alex nem értette, mit keres itt Pityesz, de Georgij nem hagyott időt kérdezősködésre. Berúgta a motort, ami az első pöccentésre elkezdett dorombolni.
– Na beszállás! – szólított fel mindenkit. Csak az volt a kérdés, hogyan fognak elférni négyen az oldalkocsis motoron.
Georgij maga mögé parancsolta Pityeszt. Alex, mint ünnepelt, beülhetett az oldalkocsiba. Viktor a háta mögött helyezkedett el. Útra készek voltak. Alex kérdőn nézett Georgijra.
– És, ha megállít egy rendőr?
– Nyugalom Alex, biztonságból magammal hoztam az igazolványom. Csakhogy tudjad, most egy szigorúan titkos akció részese lettél. Ezt a legbutább rendőr is megérti – válaszolta nevetve Georgij.
A GRU igazolványára célzott. A rendőrök nem szerették, ha valaki az orruk alá nyomta. Joggal féltek a titokzatos katonai hírszerzés embereitől, akik érinthetetlenek voltak egy „mezei” rendőr számára.
– De mi-mit keres itt Pityesz? – akadékoskodott Alex.
– Hát, nem ő a legjobb barátod? Kicsit segített a szervezésben – nyugtatta nagybátyja, aztán megmarkolta a kormányt, kieresz-tette a kuplungot és gázt adott. Nyugat felé haladtak a Latorca partján. A földúton legutóbb lovas kocsi járhatott. Az előző napok esőzése miatt mély pocsolyákban állt a víz. Georgij ügyesen szlalomozva kerülte ki a nagyobbakat.
Elhagyták a hatalmas kiterjedésű kukoricást. Alex kezdett rájönni, hová akarják vinni, és azt is sejtette, mi lesz a nagy meglepetés. Közeledtek a „boszorkánytanyához” vagy „kísértetházhoz”, ahogyan a szülők riogatták srácaikat az elhagyott vízimalommal. Három éve valaki „elfoglalta” az öreg faépületet. Ez nem volt más, mint a részeges Pavlo Ruszin, és vele költözött nevelt lánya, Galina Maszlova, akit mindenki Linának hívott. Lina abban az évben lett tizennyolc éves. Feltűnően csinos volt. A Melnyik fiúk egy általánosba jártak vele.
Pavlo takarosan rendbe hozta az épületet. Kívülről az egész malom kék-fehér színbe öltözött. A terasz korlátra riglivel záródó lécajtót készített. Ezt a területet őrizte Bobi, a hatalmas kuvasz kan. Lina a kutyakölyköt Pavlótól kapta édesanyja halála után. Alex nem félt Bobitól, sőt, jó barátságban voltak. Amikor a malom felé biciklizett, Lina többször is megengedte, hogy a parton futkározzon a kutyával. Bobi fáradhatatlanul élvezte a mozgást. Amíg Alex a kutyával játszott, Lina a teraszon olvasott. Szabadidejében falta a könyveket.
Fél évre rá, hogy beköltöztek a felújított vízimalomba, Lináról elterjedt a hír: „teherautósofőrök rimája lett”. Vagy, ahogyan édesanyjuk jellemezte: „Egy büdös, szégyentelen kis kurva. Tartsátok magatokat távol tőle!” Így oktatta ki a fiúkat – apjukat is beleértve – amikor megtudta, hogy Lina a kamionparkolóban kezdte űzni az „ősi mesterséget”.
Az oldalkocsi nagyot zökkent, amitől Alex is kizökkent gondolataiból. Néhány méterre voltak a malomtól, amikor Georgij véletlenül belehajtott egy mélyebb pocsolyába. A sáros lé Alex melléig fröcskölt, csúnyán megfestette fehér ingét és öltönynadrágját.
– Köszi, ezt jól megcsináltad! – háborgott Alex.
– Bocs tesó, de a ruhádra most nem lesz szükség – válaszolt nevetve Georgij.
– Semmi kedvem a folyóban fürödni június elején – adta a mesügét az ünnepelt, pedig már kitalálta, hogy mi lesz a nagy meglepetés. – Biztosan azt gondolták, ideje elvesztenem a szüzességem, és ezért vonszoltak ide Linához, aki szakértőnek számít a szexben – futott át Alex fején a gondolat. De semmi kedve nem volt hozzá, amikor várja szerelme a város másik végén.
– Nyugi Alex, ne pánikolj! Könnyebb lesz mint gondolnád – kacsintott rá Georgij széles mosollyal.
Alex lassú mozdulatokkal vetkőzött. Nem értette, miért nem látja a kutyát, és azt hallotta, Lina nem fogad vendéget a malomban. Aztán eszébe jutott, Georgij kérését nehéz vissza-utasítani. Ledobta a fűre sáros ingét. Teleszívta tüdejét a friss vízparti levegővel, mint az úszó az ugrás előtt a rajtkövön. – Most már, lesz, ami lesz. 
Nem húzhatta tovább az időt, elindult a deszkaépület felé. A fiúk vigyorogva kísérték a feljáróhoz. Georgij a kezébe nyomott egy óvszert.
Alex beleképzelte magát egy régi film főhősének szerepébe, akit éppen a vérpad lépcsőjére terelnek a porkolábok. Ezen elmosolyodott, és kinyitotta a terasz lécajtaját.
A középső helyiséget – ahol régen a garat és a malomkerekek lehettek –, Pavlo konyhának-ebédlőnek alakította át. Ablakain behúzták a függönyöket. A félhomályban még így is jól kivehető volt a rend, és érződött a tisztaság levegője. A helyiség közepén fenyődeszkából ácsolt ebédlőasztal állt.
A lány az asztalra dőlve várakozott. Alteste a bejárat felé nézett. Lábai kisterpeszben, állát az asztallapra támasztotta, karjai szétterültek. Hosszú, fodros szélű, narancssárga ruhába öltözött, amit a fiú már többször látott Linán. Alex becsukta maga mögött az ajtót, de közben nem vette le a szemét a lányról. Azon gondolkodott, hogyan tudná udvariasan tudtára adni: nagyon csinosnak, sőt csábítónak tartja, de nem akar vele szeretkezni.
Közben a lány elkezdte felhúzni a ruháját. Először csak combközépig, majd szép lassan feljebb. Nem lehetett tagadni, a látvány egyre izgatóbb lett. Alex már-már beletörődött a helyzet adta lehetőségbe. Valami megmozdult a nadrágjában, és kezdte átvenni az irányítást. Megbabonázta a látvány, ahogy felvillant a lány formás feneke, és még valami, ami miatt közelebb lépett hozzá. Szeme ráfókuszált egy kis barna foltra, a popsi jobb szélén. Már semmi kétsége nem volt, jól látta. Majdnem felkiáltott meglepetésében: „A hangyafasz!” – de gyorsan bereteszelte száját. Magában „hangyafasznak” nevezte el Anna két centis, fallosz formájú anyajegyét. Mélyen beszívta a levegőt, közben majdnem elnevette magát, ahogy végigfutott rajta, hogyan is került ebbe a helyzetbe. – Hát, ez a Georgij… Ő aztán, tényleg tud meglepetést okozni!
Mégsem fért a fejébe, hogyan szerzett tudomást nagybátyja, Annával folytatott titkos viszonyáról, amiről egyedül Pityesz tudott. Hirtelen megvilágosodott.
Visszacsengett Georgij elszólása: „Kicsit segített a szervezésben.” − Sebaj, most már semmi sem számít, hiszen erre vártan egész nap. Ezek szerint Anna is benne van a játékban – jutott el a tudatáig, és fogaival leszakította a koton csomagolását.
– Arra nem lesz szükség kis vitézem! – szólalt meg Anna.
Felemelkedett az asztalról, és ledobta magáról a ruhát.
– Tehát, minden fiú egyforma? Te is szívesen kefélnél egy prostival? Persze, csak a változatosság kedvéért? Igaz? – és közben olyan képet vágott, mintha nagyon elítélné, de nem bírta visszafojtani a nevetést.
– Te kis kurva, most megkapod ami jár! – mondta Alex mímelt haraggal, és átnyalábolta Anna derekát. Szorosan magához húzta. A lány vénuszdombja hozzányomódott Alex feszülő nadrágjához. Megcsókolták egymást. Először vadul, majd egyre finomabban.
A fiú bereteszelte a bejárati ajtót. Elege volt a meglepetésekből. Kintről jókedvű nevetés hangja szűrődött be, majd dohogni kezdett a Zündapp motorja. Erre Alex felkapta fejét.
– Hogyan jutunk haza? – kérdezte halkan, mintha magának tenné fel a kérdést. Anna adta meg a választ:
– Gond egy szál se kedvesem. Két bringa vár minket a víz felöli pallón, de néhány kilométer séta sem lenne vészes.
A lány kézen fogta szerelmét, és bekísérte a hálószobába.

Június végén Alex levelet kapott az Leningrádból. Felvételt nyert az Állami Egyetem mikrobiológia szakára. Öröme nem volt felhőtlen. Úgy tervezték, Anna is Leningrádban tanul majd festé-szetet, hogy közel lehessenek egymáshoz. Ez a terv meghiúsult. Anna szülei a közeli Ungvár művészeti főiskolájára irányították lányukat. Szerelme sírva közölte a hírt Alexszel.
– Nyugodj meg! Telefonon és levélben tartjuk a kapcsolatot – vigasztalta Alex. – Néhány hónap és karácsonykor találkozunk.
– De a fiúk annyit sem bírnak ki punci nélkül – pityogta. A fiú azzal nyugtatgatta, hogy teljesen le fogja kötni a tanulás. Annát mégsem sikerült megvigasztalni.

1988. augusztus 31. Indulás és érkezés

Augusztus végén, Alex a várakozás izgalmával csomagolt össze az utazáshoz. Szülei vitték Ungvárra a családi Zsigulival.
Alexander Melnyik, ahogy az utas listán szerepelt a neve, elhelyezkedett az Aeroflot Ungvárról induló belföldi járatán. Moszkvai átszállással kapott helyet Leningrádig. A Tu-134-es tizenegy óra tizenkét perckor gördült a kifutóra, majd néhány másodpercre megállt. Felhördültek a turbinák. Az egész gép beleremegett. Aztán a pilóta kiengedte a féket, a gép hirtelen nekilendült és megállíthatatlanul gyorsulni kezdett. Testét felemelte a hatalmas tolóerő.
Alex, akkor utazott harmadszor repülővel. Ismerte az indulással járó feszültséget, de sosem érzett félelmet. A repülő északkelet felé fordult. Alex figyelni kezdte, rálát-e Munkácsra, de a levegő olyan párás volt, hogy feladta és lehúzta az ablak redőnyét. Hamarosan a felhők fölé emelkedtek.

Leningrád repülőterétől taxival vitette magát az egyetemig. Megengedhetett magának ennyi luxust annak a rubelkötegnek terhére, amit Sára nagyitól kapott. Bejelentkezett a titkárságon, és tájékozódott a diákszálló holléte felől. Estére el tudta foglalni helyét a Leningrádi Állami Egyetem kollégiumában.
Másnap kezdett ismerkedni az egyetemi városrésszel, ami számára minden képzeletet felülmúlt. A Téli palota környékén, az Ermitázsban járt már nagyszüleivel. Azt viszont nem tudta, hogy az egyetem központja csak néhány perces sétára van a történelmi épülettől. Az egyetem létesítményei többségükben a Vasziljev-szkij szigetre épültek. A szigetet kelet felől a Néva folyó öleli, amely az északnyugati oldalon ömlik a Finn öbölbe. Déli oldalán fut végig az Egyetemi rakpart, ahonnan több híd vezet a régi városközpont felé. Az idelátogató turisták esténként meglepődnek. Nyáron több órával hosszabbak a nappalok, mint Munkácson. Erre utal a „fehér éjszakák” elnevezés is. Leningrád azonos szélességi körön épült, mint Helsinki, Stockholm vagy Oslo.

Afganisztán, 1988. október 8.

 A golyózápor álmából ugrasztotta ki a nyolctagú szovjet különítményt. Pirkadatkor kezdődött a támadás egyszerre több irányból. Georgij első gondolata az volt, hogy a mudzsahedek nem véletlenül botlottak beléjük.
Héttagú, válogatott katonákból álló kíséret szavatolta Georgij biztonságát. Két mesterlövész is volt közöttük. Egyikük őrködött, ő riasztotta többieket, de akkor már túl közel volt az ellenség.
A párás hajnali szürkeségben, a koszos fehér sziklák között, koszos fehér göncökben, puha kecskebőr lábbelikben hangtalanul lopódzva kerítették be a szovjetek táborhelyét. Az egyetlen út a völgy felé bezárult. Kéttucatnyi felvillanó torkolattűz jelezte a támadók helyzetét. Gyakorlott harcosok lehettek, mert felváltva nyitottak tüzet, és folyamatosan mozgásban voltak.
A szovjet katonai vezetés már hónapok óta szervezte a kivonulást Afganisztánból. Georgij mégis egy titkos küldetésre kapott parancsot. Az utasítás szerint, szovjetbarát vezetőkkel kellett találkozni a tádzsik határ közelében. A megbeszélés célja: „Egyeztetni a csapatkivonás utáni kapcsolattartást és azoknak a titkos helyeknek a koordinátáit, ahová a szovjet légierő csomagokat tud ledobni a kietlen, sziklás hegyvidéken.”
Három napig várakoztak, hogy Babrak Karmal hívei megérkezzenek a találkozóra. De a helybéli pásztorokon kívül, még a madarak sem tartottak semmiféle összejövetelt.
Georgij közvetlen parancsnoka sem értette a helyzetet. Ő csak egy fentről érkezett utasítást továbbított. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy téves információra alapozták a felsőbb parancsot. 
Dolgavégezetlenül indultak a kimenekítési ponthoz, ahol felvette volna a csapatot egy helikopter. Az elaknásított hegyi terepen estére értek a megbeszélt helyre. Tábort vertek éjszakára, mert sötétedés után a daráló nem kockáztathatta a leszállást. A hazatérést másnap délelőttre halasztották, ahogy felszáll a reggeli köd. Ezen a helyen érte őket a támadás.
Fegya Kalinyinnal, a rádiós tiszttel – aki szó szerint az utolsó leheletéig a segélyhíváson dolgozott –, az első lövések végeztek. Nem volt ideje felvenni golyóálló mellényét, amikor záporozni kezdtek a lövedékek a szurdok két oldaláról. Az egyik héthatvan-kettes töltény Fegya szívét találta el, a másik a rádióba csapódott, ami a kezelőjével egyszerre múlt ki.
Előző napi helyzetüket szokás szerint rögzítette a központ. Ez alapján elvileg rájuk találhatna egy mentőalakulat, ha valamit vettek Fegya segélyhívásából vagy morzeüzenetéből. A hónapok óta tartó kivonulásban felborult a begyakorolt protokoll. Kevés esélyük maradt a megmenekülésre. Georgijban felvillant az árulás lehetősége, de a helyzet nem hagyott időt elemzésre.
A megmaradt hat katonát Leonyid irányította, akit egymás között Lonyának hívtak. Lonya az esélytelenek nyugalmával adta ki a parancsokat. Jól összeszokott csapatot vezetett, fél szavakból, kézjelekből is megértették egymást. Lonya magához szólította Arkagyijt, hogy hozza a töltényhevedereket, és nekiindultak az egyetlen géppuskával megtisztítani a szurdokba vezető utat.
Ekkor már bevilágítottak a felkelő Nap első sugarai. A völgy keleti irányban vezetett lefelé, így a szemükbe sütő napfény a támadóknak kedvezett. Ennek ellenére Leonyid kezében a géppuska megtette hatását. Ledarálta azokat a támadókat, akik a szurdok felől zárták el menekülésük útját.
Sátraikat, felszerelésük javát és Fegya holttestét is hátrahagyva kezdtek leereszkedni a völgybe.
Georgij azt remélte, hogy ellenségeik az ottmaradt értékeken osztozkodnak egy darabig, közben egérutat nyerhetnek. Reménye hamar szertefoszlott. Közel húszan ereszkedtek utánuk a sziklás hegyoldalon.
Jól szervezett csoport talált rájuk, nem valami szedett-vedett rablóbanda. A mudzsahed vezető nem sürgette embereit. A menekülők csapdába kerültek. A régen bezárt kőfejtőhöz észak felől ipari vágány vezetett. Annak végén állt egy fatákolmány. Csak ott találhatnak fedezéket.
Az egykori raktár most ajtó nélkül, üresen tátongott a sín végén álló ütközőbak előtt. 
Végállomása volt az ipari vágánynak és a csapat életének is, hacsak nem érkezik mentőalakulat az égből, amire nem volt reális esélyük.
Mire a vasúthoz értek elvesztették Vé-Vét, vagyis Valentin Volszkit és Danyila Kuznyecovot, aki Valentin nyaksérülését próbálta szorítókötéssel ellátni. Danyila volt a legifjabb társuk, mindössze huszonnégy évet élt. Georgij mellett hárman véreztek kisebb nagyobb sérülésektől. Egyedül Mikha Eristavi, a „Grúz” úszta meg néhány karcolással. Ő volt a csapat robbantási szakembere, akit azért hoztak magukkal, mert korábban részt vett a környék elaknásításában. Ismerte a biztonságos átjárókat a taposóaknákkal teleültetett hegyi ösvényen.
Arkagyij Arhangel a Specnaz mesterlövészeként került Georgij csapatába. Jó barátságban voltak. Együtt jártak a lőtérre gyakorolni és alkalmanként horgászni is. Most az ő sebesülése volt a legsúlyosabb. Kúszás közben védőmellénye felcsúszott, és nem tudta megállítani a veséjét szétzúzó lövést. A lövedék átfúrta a hasát is, végül a védőfelszerelés belső oldalában állt meg. Ezzel a sebbel kórházban sem lenne sok esélye.
Borisz Vlazsennij jobb könyökét találták el, ami csúnyán szétroncsolódott. Sok vért veszített mire a barakkba értek. Georgij morfiumot fecskendezett harcostársába, és segített bekötözni a sebét. Mire befejezte, már átázott a vértől. Még jobban elszorította Borisz karját a könyöke felett.
Leonyid comblövést kapott. Ő is a különleges alakulatnál szerzett háborús tapasztalatot. Hat évvel volt fiatalabb Georgijnál. A lövedék nem ért csontot, de szétszakította a belső főartériát a combtövénél. Hiába húzták meg alaposan a szorító kötést, a vérzést nem sikerült elállítani. Leonyid tudta, orvosi segítség nélkül élete menthetetlenül elszivárog. Ahogyan a homokóra kvarcszemcséi peregnek le szenvtelenül a gravitáció hatására.
Odahívta maga mellé Georgijt, aki a jobb vállán sérült meg. Vére átáztatta ingét és zubbonyát is a mellénye alatt, de mindketten tudták, az ő fizikumához képest nem súlyos a sebe.
Georgij kúszva ment Lonya mellé, mert a deszkabarakk kőalapzata csak fél méterig védte őket. Rövid, egyre közelebbről kilőtt sorozatok lyuggatták szét az öreg faborítást.
– Végünk van – jelentette ki Leonyid. – és tudod, hogy mi fog következni – tette hozzá szomorúan.
– Ezért tartjuk meg magunknak az utolsó töltényt, Lonya – erősítette meg Georgij. Nem akart hazudni barátjának. Legfeljebb húsz perc maradt az életükből.
Az afgánok iszonyú kegyetlenséggel, hosszú órákon át kínozzák foglyaikat, mielőtt végeznek velük. A kivégzés a hagyomány szerinti lefejezést jelentette. Ezért aki teheti, kénytelen öngyilkosságot elkövetni, nehogy a kezükbe kerüljön. Ha valaki erre már nem képes, a társa segíti gyorsan átjutni a túloldalra. Ezt nagyon nehéz megtenni.
A csapatból egyedül Georgij élt át hasonló helyzetet, amikor egyik bajtársának meg kellett adnia a kegyelemdöfést. A kato-nának taposóakna szakította le végtagjait. Közben tűz keletkezett, ami kauterizálta a csonkokat, ezért nem vérzett el a súlyos sérüléstől. Sírva könyörgött Georgijnak, hogy végezzen vele. A tragikus eset két éve történt Kabultól keletre.
– Nekem már nincs szükségem arra az utolsó golyóra – mondta csendesen Lonya, és lazított a kötésén. – Tíz perc sem kell, és elveszítem az eszméletem. Viszont, Arkagyijon neked kell segítened. És cserélj vele dögcédulát!
Georgij Arkagyij felé fordult. Barátja lehunyta szemeit.
Arca krétafehér, homlokán izzadtságcseppek. Sokkos állapot-ban várta az elkerülhetetlent.
– Ezt meg, miért mondod? – kérdezte Lonyát egészen halkan.
– Neked is van méregkapszulád, és az utolsó másodpercig várni fogsz vele.
– Ezt jól tudod… De miért cseréljek vele dögcédulát?
– Mert ő hasonlít legjobban rád. Sejtésem szerint te vagy az elsődleges célpont – mondta Lonya kisfiúsan mosolyogva. – Valami azt súgja, te meg fogod úszni.
Georgij elfordult, megdörzsölte szemét. Még ha orvos lenne, akkor sem tudna kórházi műtő nélkül segíteni a társain. Egyik szeme sírt, a másik sem tudott nevetni, amikor ránézett a fiúkra.
Georgij – mint a katonai hírszerzés lingvisztikai szakembere – a szovjet bevonulás előtt másfél évvel érkezett Afganisztánba. Feladata volt a fontosabb törzsi nyelvek elsajátítása, hogy később a megszálló csapatok kommunikációját segíthesse.
Nem értett egyet a katonai invázióval, de elsősorban nyelvész volt, nem politikus. Új kihívásnak tekintette feladatát.
A döntést a Kreml fűtött termeiben, nagy tárgyalóasztalok mellett hozták a rövidlátó politikai vezetők és az öntelt tábornokok. Ezek az emberszabásúak sosem tanulnak a történelemből. Afganisztán területén élő soknyelvű, törzsi szokásokat követő népet, még egyetlen betolakodónak sem sikerült tartósan térdre kényszeríteni. A kudarc ugyanúgy borítékolva volt, mint Napóleon és Hitler nagyratörő képzelgéseiben, vagy az amerikaiak koreai és vietnámi háborúiban. 1988-ban a nagy Szovjetunió kénytelen meghátrálni az olvasni is alig tudó birkapásztorokkal szemben.
Mikha körbekúszta a barakk négy oldalát, látcsövén kikémlelt a golyók ütötte réseken és az ajtónyíláson. Aztán megszólalt.
– Furcsa lenne, ha látnának a többiek. Még azt hinnék, hogy én adtam el a csapatot a táliboknak. Abban biztos vagyok, valaki tájékoztatta őket. Tegnap este a központban ismerték a helyzetünket. Akkor még jó volt a rádiókapcsolat.
– Erre én is gondoltam. Georgij, te tudod legjobban, ki volt az a mocsok. Ezért neked még élned kell. Meg kell szorongatnod Zverev tökét! – suttogta Lonya egyre erőtlenebb hangon. Nadrágja átázott, vére a padló porával sötétlő sárrá keveredett. Két perccel később Leonyid elvesztette eszméletét.
– Szergej csak tőlem tartott, a csapat egyik tagja sem ártott neki – gondolkodott el Georgij. Azt csak Lonyának mondta el, hogy nyomozni kezdett a főnöke gyanús dolgai után.
– Járulékos veszteség leszünk – summázta Mikha. Közben az ajtó sarkából kémlelte látcsövével a völgy északi bejáratát. Felmentő helikopter csak abból az irányból érkezhetne. A következő másodpercben előrezuhant az ajtónyílásba. Egy lövedék, ami az oldalfalon hatolt be a fatákolmányba, telibe találta a „Grúz” tarkóját. Ha a sisak rajta lett volna, talán eltéríti. Így a homlokcsontja robbant szét, kiverve kezéből a távcsövet.
Ez sokkolta Georgijt, de össze kellett szednie magát. Megrázkódott, kezei ökölbe szorultak, ahogy a tehetetlenség dühe áthullámzott rajta. Arcán felszáradtak a könnyek. Ebben segített a völgyön átsüvöltő hajnali szél, ami nagy erővel tódult be az ajtónyíláson, és sípolva távozott a falak résein, elnyomva a közeledő mudzsahedek eszelős üvöltözését. Végignézett a haldokló brigádon. Egyedül Borisz emelte rá tekintetét a barakk sarkából. Mosolygott, a morfiumtól nem érzett fájdalmat. Bal kezével tisztelgésre emelte bénult karját.
– Lesz hozzá erőd? – kérdezte Georgij.
Borisz csak bólintott. Georgij elfordult, és odakúszott Arkagyij mellé a másik oldalra, aki zihálva szedte a levegőt. Éppen megfogta társa kezét, amikor Borisz felüvöltött:
– Rohadékok, még találkozunk! – Aztán egy golyó szakította deszkarésen kilőtte az egész tárat az ellenség irányába. Borisz utolsó lövésére, amit az álla alá szorított pisztolyából adott le, nem kellett sokáig várni.
Georgij sértetlen bal kezével elővette tokjából a Makarovot, és Arkagyij halántékához nyomta a pisztoly csövét. Egy rövid fohász után meghúzta az elsütő billentyűt.
Társa már nem érezte a földi pokol kínjait. Átcserélte a nyakukban lógó azonosító lapkákat, majd levette magáról golyóálló mellényét, és begyűrte a hátizsákjába. A mellizma alá beszúrt fél adag morfiumot. A pisztolyával kifelé célozva, átlőtte a szövetet mellkasa baloldalán. Amikor ezzel megvolt, tőrével felületi sebet vájt a mellén a golyó ütötte lyukon keresztül. Alig érzett fájdalmat.
A morfium injekció gyorsan hatott. Kívülről belenyomkodta a szövetszálakat a sebbe, hogy látványosan véres legyen a lövés helye körül. Kinyitotta kulacsát, és mohón inni kezdett. Érezte, mennyire kiszáradt a torka.
Újra megnyomkodta sebét, a vért lenyalta ujjairól, és felhabosította a szájában. Örült, hogy ez eszébe jutott. Akik tüdőlövést kapnak, vérhabot köhögnek fel. Elmosolyodott színészi teljesítményén. Oliver Cromwell mondása jutott eszébe: „Bízzál Istenben, de tartsd szárazon a puskaport!”
Felnyitotta ütésálló karórája hátlapját. Az óraszerkezet mögött két méregkapszula lapult. Mindkettő törékeny műanyagból készült. Foggal kellett szétroppantani, hogy a hatóanyag a szájba kerüljön. Annyiban különböztek egymástól, hogy a fekete szemcsés felületű volt, a kéken hosszanti bordázást alakítottak ki. Szükség esetén tapintással is meg lehetett különböztetni. A fekete kapszula ciánnál is gyorsabban ható mérget zárt magába. A kék csak néhány órás eszméletvesztést, tetszhalott állapotot okoz. Ilyenkor a légzés és a szív rendkívül lelassul, a pulzust nem lehet kitapintani. Műszerek nélkül, még egy orvos is a halál beálltát diagnosztizálná. Georgijnak ezek közül kellett választani és a nyelve alá helyezni. Csak arra kellett vigyáznia, ha arcon rúgják, vagy puskatussal megütik, a fogsora védje a kapszulát. Ő akart saját élete felett rendelkezni. Miután megtette a szükséges előkészületet, lehunyta szemeit, lelassította légzését, és meditációba kezdett. Értelme várta a közeledő gyilkosokat. Mégis, furcsa előérzet kerítette hatalmába. A dolgok ugyan bevégeztetnek, de valami új fog elkezdődni. A buddhizmus tanítására gondolt.
Arra, hogy a lélek sosem hal meg, csak helyet és alakot változtat.

A mudzsahed vezető jól irányította harcosait. Mahmud Durani harmincas évei végén járhatott. Alacsony, izmos testalkatú férfi volt. Hullámos fekete haja, dús szakálla, szögletes sasorra, mélyen ülő, sötétbarna szemei tiszteletet parancsoltak.
Emberei tudták róla, hogy az Egyesült Államokban tanult, és katonai kiképzésben is részesült. Jó képességű, de kíméletlen parancsnok hírében állt.
Durani messziről látta, az oroszok az állomás faépületébe menekültek. Utasította embereit: „Tüzet szüntess!” Csak néhány rövid sorozattal jelezte, nincs menekvés.
Amikor felkelepelt az utolsó géppisztolysorozat a barakk felől, majd a pisztolylövések is eldördültek, a vezető felismerte a helyzetet. Várt még a lerohanással. Előre sejtette, jól képzett ellenfelei nem akarnak élve fogságba esni. Csapatát annak ellenére megtizedelték, hogy időben sikerült őket körbefogni. A végjátékban nem akart kockáztatni, az idő nekik dolgozott. Arra is gondolt, hogy csapdát állítottak a megmaradt gránátokból, ezért két tapasztalt emberét küldte a barakk kikémlelésére. A harcosok kúszva közelítették meg az épületet.
Négy-öt perc múlva már kiegyenesedve tértek vissza, és egybehangzóan jelentették: „Az oroszok mind halottak.”
– Ezt majd akkor mondhatjátok, ha a fejük el lesz választva a testüktől – válaszolta a parancsnok.
Durani elkötelezett muszlim volt. A Korán tanításait sok helyen, sokféle tanítótól sajátította el. Afganisztánban a mollák, az Egyesült Államok mecseteiben az imám tanította az iszlám hívőket a Korán bölcseletére. Durani tisztában volt azzal, hogy Mohamed követői különböző utakon igyekeznek betartani a szent szövegben leírtakat. Az ellenség lefejezése beleillett hitük szokásrendszerébe, ahogyan egy bárány vagy csirke torkának elvágása sem ütközik a Korán tanításaival. De a halott, vagy kivérzett ellenség fejének lecsapását több tanító is elítélte.
A támadás során nem sikerült élve elfogni az oroszokat, akik sok fájdalmas veszteséget okoztak embereinek. Harcosaiban forrt az indulat, égett a bosszúvágy elesett és sebesült társaik miatt, akiket testvéreiknek tekintettek a szent háborúban. Ezt a fel-fokozott indulatot a foglyok megkínzása, megcsonkítása, majd a fejük levágása oldaná fel. Aznapi harcukban, csak a lefejezés lehetősége kínálkozott, hogy a túlélőkben forrongó düh később ne váljon olyan feszültséggé, ami a fegyelem rovására mehet.
Durani jól ismerte a törzsi harcosok, a kopár, sziklás hegyekben edződött muszlim férfiak lelkivilágát.
Félretette vallási kételyeit, és meghozta döntését a cél érde-kében. Durani a legjobb harcosainak felajánlotta a lefejezés méltóságát. Ez a többieknek is kielégítő látványosságnak ígérkezett.
– A hitetlen kutyák mind elvéreztek – mondta pastu nyelven az egyik mudzsahed harcos, miközben társaival kezdték kihurcolni a katonák tetemeit a barakkból.
A környéken a dari nyelvet beszélték, ezért valószínű volt, hogy a csapatot az ország nyugati felében verbuválták, ahol többségében a pastu nemzetség élt. Georgij minden szót értett.
– Itt hányan maradtak? – kérdezte halkan, de határozottan, egy huszonöt-harminc év körüli férfi, akinek hangján érződött, hogy parancsoláshoz szokott.
– Itt öten, de a táborhely felől már ereszkednek le a többi hárommal – válaszolta egy idősebb hang.
Georgij olyan ember hangját hallotta, aki negyvenöt-ötven évet is megélt. Ez tekintélyes kornak számított a hazájuk függetlenségéért harcoló tálibok között.
Mielőtt a két felderítő a barakkhoz ért volna, Georgij magára húzta Borisz felsőtestét, és véres karja alá dugta fejét, ahonnan fél szemével lesni tudott. Saját jobb kezét maga alá gyűrte. Ő sem volt egy nádszál, így számítása bevált.
A győztesek nem akartak megszakadni az emeléstől, ezért négyen fogták meg a halottak végtagjait. Mivel Georgij a testével takarta karját, és fölötte volt a társa teteme, őt vonszolták ki utoljára a barakkból. A társai halottabbak már nem lehettek volna. Mégis forrt a düh Georgijban a lefejezés gondolatára: – No, persze, törzsi hagyomány, hitükhöz kötődő szokás… Inkább örömtáncot lejthetnének.
Georgij ideje vészesen fogyott. Borisz vérétől összeragadtak szempillái, de egy vékony rés maradt szemhéjai között, amin óvatosan kileshetett.
A parancsnok odahajolt a halottakhoz, és sorra megnézte a nyakukon lévő „dögcédulákat”. A negyediknél kiegyenesedett, magához rendelt segítőket, akik Arkagyij holttestét emelték fel elsőként a vasúti ütközőre.
Az ütközőbak mellett nyolc mudzsahed várakozott fegyelmezett sorban. Kezük az övükbe dugott rövid, görbe szabja markolatát szorongatta. A csoport figyelme vezetőjük felé irányult.
A parancsnok kiválasztotta az egyik harcost a sorból. Őt érte a megtiszteltetés, lefejezhette az első halott betolakodót.
A tálibok elkezdtek valamilyen imát mormolni, amire Georgij már nem figyelt. Aztán hirtelen elhalkult minden. Síri csend szállt le a szurdokra. Madarak hangját sem lehetett hallani. A görbe kard nagy erővel csapott le Arkagyij nyakára. Egy reccsenés hallatszott, és barátja feje Georgij jobb vállához gurult. A harcosok hangos üdvrivalgása visszhangzott a völgyben.
Arkagyij után a sort jobbról kezdve, Fegya holttestét emelték az ütközőbakra. Georgij a keskeny résen homályosan látott, pedig igyekezett könnyeit visszafojtani. Hálásan gondolt Lonyára, akinek tanácsára dögcédulát cserélt. Az, hogy az ellenség parancsnoka az ő személyazonosító lapkája alapján választotta ki Arkagyij tetemét, egyértelművé tette: a rajtaütést Zverev tábornok szervezte meg.
Szergej Zverevet 1983-ban, negyvennégy évesen léptették elő ezredessé, ami eredményes karriernek számított a katonai hírszerzés berkeiben. A II. Főcsoportfőnökség Operatív csoport-jának parancsnokhelyettese lett. A gyakorlatban ő irányította az akciók tervezését és végrehajtását.
Zverev felettese a politika terén volt ügyes játékos, de 1985 novemberében nyugdíjba vonult. Zverevet nevezték ki a helyére, aki vezérőrnagyként folytathatta sötét üzelmeit. Teljhatalomra tett szert, amivel gátlástalanul visszaélt.
Afganisztánon kívül, a II. Főcsoportfőnökséghez tartozott a közel-keleti térség, a Vörös-tengertől a Perzsa-öbölig és a szovjet határtól délre eső stratégiailag fontos területek.
Közel négy év telt el azóta, hogy Georgijt az ezredes szolgálatába vezényelték. Az elmúlt három évben több fedett műveletük fulladt kudarcba. Georgij értesülései szerint, több jól képzett ügynökük került fogságba, vagy vesztette életét egy-egy balul sikerült akció közben. Ellenfeleiket valaki időben informálta.
Kizárásos alapon, gyanúja Zverevre terelődött. Másfél éve kezdett el információkat gyűjteni róla. Segítségére volt mentora, Kuzmics alezredes, a katonai hírszerzés kódfejtő részlegének vezetője. Kuzmicsnak hozzáférése volt sok szigorúan titkosított dokumentumhoz, és óvatosságra intette Georgijt. – Amikor érdeklődni kezdtem Zverev után, valaki biztosan besúgott... Nem vigyáztam eléggé – vádolta magát Georgij a történtek miatt.
A lefejezések folytatódtak. A hatodik fej hullott a porba.
– Harcostársaim miattam kerültek csapdába – marcangolta magát a hideg kövön. Legjobban az fájt Georgijnak, hogy semmit sem tehet Zverev ellen. Ebben a percben mellőle emelték az ütközőbakra hetedik társa tetemét.
– Eljött az időm – gondolta, és a nyelve alól hátra csúsztatta a kapszulát a rágófogaihoz. Családjára gondolt, majd Istenre, akinek létezésében kamaszkora óta kételkedett. Most Sicher ist sicher alapon bocsánatot kért a Mindenhatótól. Összeszorította fogait, keserédes íz oldódott a szájában.
Elkezdett számolni héberül: Sheva, she’mone, tesha, eser, axat’es… majd hirtelen kevés lett a hűvös hegyvidéki levegő, és Georgij előtt minden elsötétült.
Már nem hallhatta a közeledő helikopter jellegzetes rotorhangját.

Leningrád, 1988. ősz-tél…

Alexet a kísérleti laboratóriumok érdekelték legjobban, ahová csak azzal a feltétellel léphet majd be, ha legalább jó eredménnyel végez a szaktárgyakból a félévi zárthelyin. Nem volt kétsége, jók lesznek a záróvizsgái, sőt magában elhatározta: „Osztályelső leszek!” Alex mindig jól tanult. Könnyűszerrel teljesítette a maga elé kitűzött célokat. Családján kívül, egyedül Pityesz tudta róla, hogy fotografikus memóriával rendelkezik.
Különleges képességére az általános iskola ötödik osztályában jött rá, amikor unalmában elaludt egy oroszórán.
A tanárnő ráripakodott, hogy folytassa a táblára írt szöveget. Alex csak egy pillantást vetett padtársa nyitott könyvére, és tökéletesen teljesítette a feladatot. Ezt követően tudatosan kezdte próbára tenni képességét. Szinte ijesztő volt számára a felismerés: ellazult szemmel, néhány másodperc alatt rögzített egy könyvoldalnyi szöveget, és azt másnap felidézve hibátlanul le tudta írni. Először csak a bátyjának beszélt szokatlan képességéről. Viktor tanácsára a tanév végéig titokban tartotta. Akkor kénytelen volt a szüleinek bevallani tehetségét, mert értetlenül fogadták „a tanórákon tanúsított magatartása” rossz minősítését, miközben, minden tantárgyból színjeles volt. Ez így folytatódott a középiskolában is. Már nem okozott meglepetést, az egyetemi felvételin elért maximális pontszáma sem. 
Alex elsősorban a tanulásra koncentrált, de a fontosabb hírek így is eljutottak hozzá. A nyolcvanas évek végén a Szovjetunió nagy politikai és szemléleti változások korát élte Gorbacsov vezetése alatt. Dübörgött a „glasznoszty”, magyarul: a „nyíltság”, ami elsősorban a szólásszabadság megtanulását jelentette az írott sajtó és egyéb médiumok számára. Ez sokkal jobban hatott az egyetemi élet szereplőire, mint az átlagemberekre.
Genfben még a nyár folyamán egyezség született az afganisz-táni kivonulásról, amit Gorbacsov is aláírt.
November harmadikán, Viktor állított be váratlanul Alex kollégiumi szobájába.
Bátyja minden előrejelzés nélkül repült Moszkvából Leningrádba. Addig csak telefonon beszéltek néhányszor. Alexet hirtelen rossz érzés fogta el. Azt hitte, a szüleikkel történt valami. Viktor kényszeredett mosollyal ölelte át.
– Hogy vagy öcskös?
Alex meg sem tudott szólalni. A torkában dobogott a szíve. Aztán összeszedte magát, és megkérte évfolyamtársát, hagyja magukra a bátyjával.
– Mi az isten történt?
– Üljünk le előbb! – válaszolta Viktor mosolytalan arccal.
– Baj van, igaz? – kérdezte Alex a bátyja szemébe nézve.
– Igen. Nagyon nagy baj.
– Anyuékkal?
– Nem, Georgijjal.
– Mondd már mi történt! Megsebesült?
– Azt nem tudjuk, de eltűnt… Bevetés közben, Afganisztán-ban.
– Ennyi? Vagy tudsz valamit a körülményekről? – közben Alex torkában a gombóc egyre nagyobb lett. Úgy szerette apjuk féltestvérét, mintha édes bátyjuk lett volna.
– Abból a hivatalos tájékoztatásból, amit nagyinak írtak, nem derült ki több. Egy hete hozta a futár, közvetlenül Moszkvából. A levélben, csak a tényt közlik: „kötelességteljesítés közben eltűnt”. Gondolhatod, mit érzett Sára, amikor meglátta az egyenruhást a kapuban. Szerencsére, anyu is otthon volt. Aztán felhívták Kucsma bácsit.
„Kucsma” bácsi, vagyis Ivanov Igor Kuzmics, a család régi barátja, öt évvel volt idősebb apjuknál. Mégis együtt végeztek Kijevben az egyetem matematika szakán, mert Kuzmics előtte statisztikusnak tanult. Már az egyetemi tanulmányai közben belevetette magát a kriptográfia tudományába. Hamarosan a katonai hírszerzés kódfejtő tisztje lett. Ez csak évek múltán derült ki, amikor beszervezte Georgijt. Kuzmics túlsúlyos volt, korán elkezdett „leninesen” kopaszodni, és harcsabajuszt növesztett krumpliorra alá. Apjukkal vagy Georgijjal sakkozott kertjükben a nagy diófa árnyékában. Viktornak és Alexnek trükkös feladatokat adott. Ha jól oldották meg, édességgel, fagyival jutalmazta. Alexnek csak kellemes emlékei voltak Kucsma bácsiról.
– És mit tudtak meg az öregtől? – kérdezte kétségbeesett hangon. 
– Semmit. Az ő telefonját is lehallgathatják – válaszolta Viktor. – Még rokonokat sem informálhat egy titkos akció utáni nyomozásról. Másnap Kuzmics üzent a hadtörténész tanárommal, aki régi barátja, és találkoztunk az Arbaton. Akkor mondta el, hogy Georgij szeptember utolsó napjaiban kapta a megbízást. Október hetedikén este kommunikáltak a központtal utoljára. Másnap délelőtt ment értük egy helikopter. A pilóták csak a táboruk szétlőtt romjait és vérnyomokat találtak. Kilencedikén kezdték keresni őket, sikertelenül. A sziklás terep tele van barlangokkal, mély hasadékokkal. Könnyű eltüntetni a holtteste-ket. Nem került elő senki a héttagú kíséretből sem – Viktor öccse vállára tette a kezét, mélyet lélegzett, aztán folytatta:
– Eddig is tudtuk, hogy veszélyes munkát végez. Te sem hihetted komolyan, hogy csak nyelvészkedik ezeken a helyeken. Ismerted, élvezte a kihívásokat. Ennek a munkának nagy a kockázata, Alex. Georgij tisztában volt vele. Felkészültsége ellenére most valami balul sült el.
Alexet sokkolta a hír.
Amikor Georgij megjelent, ő mindig úgy érezte, a nagybátyját valamilyen elektromágneses aura veszi körül, ami sértetlenséget biztosít számára.
Eszébe jutott róla nagyapjuk története a lengyel zsidó patkoló kovácsról, Zishe Breitbartról, akit fantasztikus fizikai ereje tett ismertté a harmincas évek Berlinjében, Hanussen színházában. Alex számára Georgij testesítette meg a „legyőzhetetlent”. Persze a szomorú vég nélkül, hogy egy banális sérülésbe is belehalhat a hős.
– Azt tudtad, hogy az eltelt kilenc év alatt, több mint húszezer szovjet katona halt meg csak az afgán frontokon? Többségükben fiatal emberek, amilyenek mi is vagyunk. És még többen kerültek haza súlyos sebesülésekkel, karjukat, lábukat elveszítve. Mi is köztük lehetnénk, ha nem intézi el Kuzmics a felmentésünket a katonai szolgálat alól – mondta Viktor, és számára jólesően hátba veregette Alexet. – Apropó, még mindig olyan beteg a derekad? Itt nem faggattak a gerincbántalmaidról? – kérdezte, és először mosolyodott el őszintén, mióta megérkezett.
– Azt is ő intézte el? – kérdezte csodálkozva Alex. – El kell ismernem, Kucsma bácsi sokat tett a Melnyik fiúkért. Miért is hívtuk „Kucsma bácsinak”?
– Én neveztem el, amikor te még csak hároméves lehettél. Nyáron is fülvédős, harckocsizó fejvédőben motorozott. Sokszor magán felejtette, amikor betért apuhoz meginni egy-két pohár fröccsöt. Akkor még nem tudtam, milyen sapka van rajta, ezért hívtam „Kucsma bácsinak”. Ezen ő jót nevetett, aztán ráragadt. Még anyuék is így hívták maguk között – válaszolta Viktor, aztán témát váltott.
– Oké, zsoké! Most meghívnálak valahová bú felejteni. Találd ki, hová menjünk! Úgy sejtem, már ismersz valami rendes késdobálót a közelben. Rég jártam Leningrádban, és a reptérről egyenesen idejöttem taxival.
– Ismerek egy hangulatos grúz éttermet a belvárosban. Nem is túl drága – mondta Alex.
– Na, akkor induljunk öcskös! – és felvette bőrdzsekijét, vállára akasztotta sporttáskáját, ami rendesen ki volt tömve.
– A táskád nem lenne jobb itt hagynod? Gondolom, nálam fogsz aludni. A negyedik szobatársunk a barátnőjénél alszik. Az ő ágya szabad.
– Miattam ne aggódj, Alex. A cuccom miatt se. Hogy hol fekszem ágyba ma este, az még a jövő zenéje, de köszönöm a lehetőséget. Ismersz, ha úgy alakul, a padlón is elalszom. Gye-rünk, mert beindult a nyálképződésem a saslik gondolatára.

 Kicsit szitált az eső, de sikerült taxit fogni a Lityejnij híd lábánál. Egy útlezárás miatt a taxis nem tudott a vendéglőig hajtani. Viktor kifizette a fuvart, és lesétáltak az Angol rakpart felé.